Márk blogja

Mátra Maraton 2008

Nem szeret engem a Mátra...

Szokásunkkal ellentétben sikerült szombaton reggel időben elindulni. Így kis csapatunk (Gabesz, Tomi, Jómagam) délután 1 órára meg is érkezett a Sástói kempingbe. Vártuk, hogy a lányos autó is megérkezzen (Adri és Szilvi). Nem értettük, hogy miért nem értek még oda, hiszen elhagytak minket az autópályán. Kiderült, hogy még javában Pesten vásárolnak. Nők, ugyebár. Elfoglaltuk a szállást, összeraktuk a bringákat, aztán elindultunk a rajtközpontba a rajtszámokért. Rajtszám átvétel után megcsodáltuk a gyönyörű kilátást, és tekertünk még egy laza 45 percet, bejárva a pálya közelebbi szakaszát. Este pizzázás lányok nélkül (nem csatlakoztak, egy félreértésen besértődve), majd azért utána közös békéltető/altató borozgatás.
Másnap reggel 7 körül ébresztő, sikerült eleget aludni, bár ezt nem mindenki mondhatja el magáról… A 2 autó gyorsan a rajtközpontba fel, hogy legyen még parkolóhely, Tomival bringával tesszük meg azt a párszáz métert. Aztán a szokásos készülődés, bemelegítés. És a hosszútáv már indul is, Tomi és Gábor hömpölyög tova. Aztán a csajok gurulnak ki a rövidtávra, maradok árván, várva a startpisztolyt.
Mi is megkapjuk a jelet, indulááás. Azért a kékes aljáig óvatosan megyek, nem nyomom neki annyira, kelleni fog még az erő a sípályára. Sok rakéta megy el mellettem, de azért a legeleje így is látótávolságon belül. Sípályára érve örülök, hogy nem fingattam meg magam a betonon, szépen egyenletes tempóban hagyok magam mögött jó pár sporttársat. A toronyhoz közeledve hallom ám, hogy idén is tiszteletét teszi a dobos ember, intek neki, megköszönvén a segítséget. Aztán jöhet a lefelé…suhanok szépen, itt is előzgetek, élvezem, hogy haladok. Lassacskán vissza is érek a rajtközpontba, de még előtte a két fa közötti csiki-csukiban odaverem egy kicsit a vállam (hiába a magasság átka), torzul is az arcom, de semmi baj, hamar túlteszem magam rajta. Még mielőtt keresztezzük a főutat, utolérem Fityiszt (29-es ss-el nyomja, szépen pörget :)). Aztán kezdőnek a bajok: a főút előtt kicsit kopogósra veszi a hátsó kerék, hát nem felütöttem? Sebaj, átgurulok az út túloldalára, ott több a hely, gyorsan be is dobok egy másik belsőt. Aztán indulnék tovább, de a lánc nem enged, „beette”, de nem kicsit, hogy a @!*?*-át (a nem gyári 2x9-es rendszer hátránya). Próbálom ide-oda tekergetni, feszegetni, végül enged, és mehetek. Itt már kicsit ideges vagyok, főleg, hogy ha nagytányér 7-8-9-ben jobban terhelem ugrált ide-oda (mint később kiderült a láncom kicsit megcsavarodott). De kezd megjönni újra a kedvem, előzöm vissza szépen az embereket. A betonos utáni lejtőn száguldok lefelé, látom ám, hogy előttem 10-20 méterrel valaki olyan furcsán megy át egy kis buckán. Még szerencse, hogy elkezdtem lassítani, így nem 40-el érkeztem az eldobóra, de így sem tudom teljesen a biciklin teljesíteni az akadály, leveszem bordával a nyerget, azért félig-meddig rajta vagyok még a bringán, bordám nem fáj (később igen). Tekernék tovább, de megint az a fránya lánc, most a nagytányér felé esett le, és pár hurkot is vettet…öröm e bódogság. Megint elmennek mellettem. Sebaj, akkor túrázzunk egyet, mondom magamban. De fáradt nem vagyok, újra belelendülök, szedem le az ellenfeleket, kezdek újra feljönni. Jó erőben érzem magam, van aki a betonon próbál beállni, de nem bírja sokáig. Megérkezek a hosszú erdei dózer úthoz, ezaz, haladok lefelé itt érem utol és hagyom el a bringabandás Hédit. Aztán útelágazás, mintha itt tavaly felfelé kellett volna menni, megállok, nézegetek, szalag nincs arra, de aztán észreveszem a festékjeleket a köveken, nyomás felfelé. Ez az uccsó komolyabb emelkedő, nyomkodom a computert, hogy mennyi km is az annyi: 52,8, jólvan, innét nyélen. Ebben a pillanatban újra megadja magát a hátsó gumim: sssssssszzzzzzz. Pótbelsőm már nincsen, ragasztani felütést nem nagyon lehet, a hátsó kerekemben úgyis van egy jókora ütés, akkor menjünk be felnin, legalább tutira kell vennem egy újat, határozom el magamban. Egész jól lehet haladni vele, bár a nagyobb kanyarokban eléggé sodródik, meg kicsit fémes a hangja lefeléken. Sajnos annyira nem jól, hogy ne előzzenek le folyamatosan. Egyik lefelén szólnak hátulról, hogy vigyázz defekted van, mondom: Ja, már vagy 6 km óta. Más meg viccelődik, hogy azért a külsőt majd rakjam fel a bikemag apróra, biztos el tudom még jó áron adni. A láncot egy gyökeres felfelén megint beeszi, csak hogy neki legyen igaza. Meg mikor a betonra kiérve kicsit emelem a bringa elejét, hogy ne akadjon el az árokba fektetett rönkökön, érzem, hogy a bordám sincs rendben, fááájdalom…mély fájdalmat érzek. De aztán elmúlik, haladok felfelé a betonon, már amennyire lapos hátsó gumival lehet. A célterületre beérve még egy rövidtávos óvatoskodót leelőzök, az első ember, akit a defekt óta megelőztem, hurrá.
Beértem, időm: 3:09, átlag: 20,2 km/h, kategóriában 45. hely. Ha nincs a második defekt, akkor benne lennék a 20ban, ami idei legjobb helyezésem lenne, de hát ez technikai sport. Sebaj, azért örülök, hogy magamhoz képest jó erőben vagyok. Lányok már várnak, jó időt mentek (Adri 9., Szilvi 14. hely), gratulálok nekik. Megyek a kocsihoz, kicsit merengek a csomagtartóban ülve. Aztán átöltözöm, közben a hosszútávos kollégák is megérkeznek, jól kihajtották magukat: Tomi 12., Gabesz 8. hely (ahol én majdnem elestem, ő hatalmasat bukott, szerencsére komolyabb baja nem lett, jó pár horzsoláson és egy kisebb csuklóhúzódáson kívül). Eszünk egyet, a tésztát kihagyjuk, Szilvi azt mondja nagyon rossz…köszi csajok, hogy hoztatok nekünk is grillezett finomságot (jó sokat álltak érte sorba). Bepakolunk, indulunk haza, egy nyári bobozás még belefér, bár mint utólag kiderül nem egy nagy szám ez a bob pálya. A srácok elég fáradtak, látom, hogy jobban készen vannak, mint én. Így bevállalom, hogy én vezetek Budáig, amiből aztán az lesz, hogy hazáig nyomom a pedált. Időben hazaérünk, este tízkor már ágyban is vagyok, másnap nem leszek annyira zombi a melóhelyen, nem mi?...